2017. 11. 26.

Szentesi Éva: Kardos Margit disszidál

Író: Szentesi Éva
Cím: Kardos Margit disszidál
Kiadó:
Athenaeum

Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 220 oldal
Fülszöveg: 
Ez a könyv legalább annyira szól a férfiakról, mint a nőkről. Míg szereplői az emberi kapcsolatok szövevényességéről mesélnek, a háttérben megjelenik a gyermekkor, ahonnan az elbeszélő érkezik. Egy, a nyolcvanas években felnövő kislány, egy csapongó, bizonytalan, fiatal nő, egy elhagyott feleség, egy szerető, egy takarítónő és négy férfi, akik körül ezeknek a nőknek az élete forog: novellákra szétbontva és összefűzve. Pontosan úgy, ahogy az élet bontja szét és fűzi össze az emberi kapcsolatokat.
Szentesi Éva 2011-ben kezdte el írni Rúzs és Tükör című blogját, amelyben rövid feljegyzésekben mesélt arról, milyen szerelmeken, csalódásokon és megpróbáltatásokon keresztül vált felnőtt emberré – egy betegség árnyékában. Ez a novelláskötet a blog záróakkordja és koronája.


"Kisunokám, gyere, elviszlek a tengerhez, akarom még látni, ahogy belebukik a nap a habokba, ott lesz nagyapád, várni fog, már ötven éve ott áll a másik oldalon..."

Említettük már többször, hogy szeretjük néha tágítani az ismereteinket, ehhez a novelláskötethez hasonlót még nem olvastunk. Miért vettük mégis a kezünkbe?
P: Nem ismertem a fülszövegben említett Rúzs és Tükör blogot, de röviden összefoglalva a könyv tartalma mégis felcsigázott. Az életből könnyű ihletet meríteni, hiszen saját tapasztalatainkról egyszerű írni, de nehéz megnyílni idegeneknek. Ám, ha megteszed a végeredmény sokkal inkább olyan, amit mindenki szeret olvasni, hiszen közelebb érezzük magunkhoz. Én is úgy gondoltam, hogy találhatok ebben olyan történetet, amihez hasonló még velem is megtörténhetett.
I: Perpetua hívta fel a figyelmemet erre a novelláskötetre. A címe egyből felkeltette az érdeklődésemet, a fülszöveg pedig nagyon kíváncsivá tett. Nem olvastam még ehhez hasonlót, de úgy gondoltam jó lesz megint valami újdonságot megismerni. Most, hogy már olvastam elmondhatom, hogy nem csalódtam benne. Jó volt kicsit elmerülni a múltban, az akkori élet felelevenedett előttem, és megmutatta minden szépségét, és fájdalmát is.

"Két évig voltam a szeretője, és egész idő alatt semmi más nem érdekelt, csak hogy a felesége legyek."

Összességében hogy tetszett ez a típusú olvasmány?
P: Annyit meg tudok állapítani, hogy továbbra is a romantikusok és az érdekes fantasy-k maradnak a kedvenceim, de néha szívesen adok esélyt egy ilyen kötetnek. Néha jó
visszatérni a valósághoz, nem csak a szerelem mézes mázos oldalát látni vagy azt, hogy különleges képességeink hogyan segítik életünket. Sokszor csak hétköznapi eszközeink vannak, hogy küzdjünk a túlélésért, a megélhetésért és a boldogságért. És ezt sokan megtapasztalhatták már.
I: Nekem nagyon megtetszett az Írónő stílusa. Ezek a kis történetek egytől egyik hatással voltak rám. Jó volt visszatekinteni a múltba, és bele látni a mai nők lelki világába is. Nagyon gyorsan tudtam haladni vele, egyszer csak azt vettem észre, hogy vége van, és nincs hova tovább lapoznom. Sok nőt, lányt, anyát, ismerhettem meg, akik mind küzdenek valamivel, vagy valami felé tartanak. Erősek és esendőek, hol ők irányítanak, hol pedig őket irányítják. Ott van az érem másik oldala is, a férfiak, akik kihasználnak megvédenek, szeretnek, és becsapnak. Mindenki szerelemre, és boldogságra vágyik, de van úgy, hogy nem jut ki belőle egyik se, de sose szabad búslakodni. Rúgjuk le azt a fránya magassarkút, és szaladjunk tovább. Köszönöm, hogy megismerhetem ezeket az embereket, a végén pedig jó ismerősként búcsúzhattam tőlük.

"Szó nélkül felállok, lerúgom a cipőt, kirohanok az étteremből."

Volt kedvenc szösszenetünk a kötetben?
P: Volt egymás után két novella, amik tulajdonképpen ugyanazt mesélték el két nézőpontból. Ezek voltak a kedvenceim. Az első után eszembe se jutott volna, hogy újra visszaköszön ez az élethelyzet. Az elsőben egy leendő anyuka mesél gyermeke apjáról és hogy mire számít a jövőben, mire vágyna igazán. A másodikban jön a csavar, ahol egy másik
személy, akit nem fednék fel, meséli el, ő hogyan éli meg ezt a terhességet. Ez pont nem olyan történet, amihez hasonlót már átéltem, mégis ez hagyott legmélyebb nyomot bennem.
I: A legjobban Péterfy-Novák Éva: Csokiszív novellája tetszett, és azután egyből megkedveltem a  Csokiszív II. történetét is, amit pedig az Írónő írt. Miután befejeztem a könyvet, kicsit utána olvastam a Csokiszívnek, és mint kiderült közösen írták a novellákat, egy előadásra.  Két nő, két szerető szív, és egy férfi aki betölti az életüket. Még az egyikük tud a másik létezéséról, addig a másikuk hazugságban éli a boldognak hitt életét. Ám érzékenyek vagyunk a párunkból áradó rezdülésekre, energiákra, és az a rossz érzés mint egy apró mag szépen elkezdi bontani csíráját a lelkünk mélyén. Azt szeretem bennünk, hogy megmutatták milyen is egy hazug kapcsolatban élni. A szerelem képes belőlünk hülyét csinálni, és ez miatt nem vesszük észre ami az orrunk előtt történik. Másik részről pedig átéljük milyen szeretőnek lenni, és arra az életre vágyni amit a másik nő megkap abból a férfiból, amire a lelke mélyén a legjobban vágyik. Annyira mai, és szerintem annyira igaz, hogy mennyi ilyen kapcsolat van elszórva a világban. Azt hiszed minden jó, és végre megtaláltad az igazit, közben pedig egy csak egy hercegnek tűnő csótánnyal kötötted össze az életedet.

"A kezem a hasamra teszem, és érzem, ahogy erőteljesen rugdos a fiam. Szédülök a fáradságtól, hiszen a nappali ablakában állok tegnap este óta."

A történetek mindegyike az adott események mögé enged bepillantást, és ezzel arra késztet, hogy kicsit elgondolkodjunk a valóságon. Nálunk is elérték a céljukat?
P: Igen, még olvasás után is sokáig velem voltak ezek a novellák. Utólag is azon gondolkodtam, hogy tényleg nem egyszerű az élet. Sokszor rejtve maradnak előttünk igazságok vagy, hogy sokszor a magunk javára kell alakítani azt, ha el akarjuk érni célunkat. Az biztos, hogy a történetek szereplői nem makulátlan, sok hibát elkövettek, de ki nem? Ez is hozzájárult, hogy ilyen közel érezhettem magamhoz őket. Lehet még a gondolataimat se tudtam igazán összeszedni erről a könyvről, de ez is azt mutatja nálam, hogy nyomot hagyott bennem.
I: Mindegyik történet tartalmazott valami mondani valót számomra. Hol egy kedves emlék jutott eszembe, vagy pedig egy rossz férfi megismerése, és milyen volt gyerekként várni a karácsonyt. Különös asatmoszférája van ezeknek a novelláknak, beszippantanak, és elgondolkodtatnak. Nagyon örülök, hogy elolvashattam, nagyon nagy élmény volt számomra.

"Felkelek, odamegyek az asztalhoz. Ki akarok venni egy csokiszívet, de látom, hogy elvitte az utolsót."

Kedvenc jelenetem:
P:
A takarítónős novellacsattanója.

I: 
Chanel cipő lerúgása.
Kedvenc szereplőm:

P:
A címszereplő került legközelebb hozzám.

I:
Kardos Margit, Vérzik a gyerekből az apuka.
Kinek ajánlom:

P:
Ezt tényleg érdemes lehet mindenkinek elolvasni, mert mindenki találhat benne olyan részt, amiben önmagára ismer.

I:
Minden nőnek, és férfinak ajánlom elolvasásra.
Értékelésem:

P:
4,5 novellát kap tőlem ez a kötet.
I:
Nekem nagyon tetszett Szentesi Éva stílusa, egy igazi időutazásban vettem részt általa, szívből adom azt az 5 marcipánszívet.

Érdekesség: Szentesi Éva életét se lehet egyszerűnek mondani, van bőven tapasztalata, ahonnan meríthet az íráshoz. Most nem csak a szokásainkhoz híven hoztunk interjút, hanem amúgy is ez illene ide. Először egy korábbi kérdéssor részletét hoztuk, utána egy nem régi interjú videó felvételét mutatjuk meg.

A könyved szlogenje: „sokkal többet kaptam a ráktól, mint amennyit elvett tőlem”. Mi van a pró és mi a kontra oldalon?
Tény, hogy sokkal többet adott. Kezdjük anyával. A vele való kapcsolatom nagy ajándéka ennek, mert az szépen megoldódott. Valószínű, hogy ez az egész gyógyulás kulcsa is, hogy vele kellett rendeznem a dolgaimat. Aztán: új munkahelyem lett, a mostani főnökömet még a kampányon, a betegségen keresztül ismerem. És sokkal nyugodtabb lettem. Ez a három dolog, amit a jó oldalra tudok írni. Persze ott a másik oldal, nincsen méhem, nem fogom tudni megszülni a gyerekemet, és tényleg nagyon sok fájdalom volt, sokat kellett ezért szenvedni, de a fájdalmat el is felejted. Csodálatos az ember teste, gyönyörűen vissza tud állni, ha nem is lesz ugyanolyan, de például a legnagyobb problémám, hogy nem tudok magas sarkút felvenni, mert ott az idegeket szétnyomta. De most istenem, ez volt az ára.

Vége van?
Remélem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az ember nem gondol arra, hogy mi van akkor, ha visszajön megint, mert mindig visszajöhet. Orvosilag csak öt év után vagyok gyógyult, de aki öt éve gyógyult, annak is ugyanúgy visszajöhet, most keresett olyan férfi, akinek tizenhárom év után jött vissza a daganat. Én most gyógyultnak gondolom magam, de amikor valami megmozdul belül vagy elkezd egy kicsit fájni, akkor elkezdek azon agyalni, hogy mi lesz, hogyha visszajön. Sokkal kevesebb a lehetőségem, hogy mivel gyógyítjuk, mert a végtelenségig nem lehet terhelni az ember szervezetét a kemóval meg a sugárral, műteni meg már nem nagyon van mit – és elkezdem összerakni a stratégiát, de aztán elmúlik a fájdalom vagy elmegyek ultrahangra és ott gyorsan meg tudják nézni. De hülyeség is lenne, ha nem jutna eszembe. Az első kör után nem jutott eszembe, még akkor sem, amikor nagyon erős fájdalom volt, nem gondoltam arra, hogy ez az, biztosan csak rosszul kezdtem el használni a lábam és elmentem csontkovácshoz. Egyből rohanni kellett volna a vizsgálatra.


Aztán jött a második menet…
Igen. Csak a könyv bemutatója után derült ki, hogy amikor visszajött a tumor, akkor anyut
meg a húgomat, Mártit behívták a kórházba, és azt mondták nekik, hogy maximum egy hónap van hátra, és ne reméljenek semmit. És anyám nem engedte az orvosoknak, hogy elmondják, mert akkor nem vállaltam volna a kezelést. Nekem annyit mondtak, hogy most azonnal el kellene kezdeni kezelni, mert egy hónap alatt nőtt nyolc centit, és ki fog derülni néhány hónapon belül, hogy a kemó meg a sugár segít-e. Nagyon jó döntés volt ez anyutól, mert volt néhány pillanat, amikor azt mondtam, hogy tényleg nem bírom tovább, és lehet, hogy nem tudtam volna végigmenni ezen az úton, ha úgy tudom, hogy nincsen semmi esély. És látod, mindig van, még egy ilyen utolsó stádiumnál is.

Hogy jött az ötlet, hogy kampányolni kezdj?
Amikor diagnosztizáltak, rögtön felmentem az internetre, hogy mindent elolvassak arról, hogy egyáltalán milyen esélyem van az életben maradásra. És azt hittem, hogy elképesztően egyedi vagyok ezzel az esettel, hogy nekem ennyire benézték a dokik. Aztán a fórumokon, ahol betegek meg hozzátartozók beszélgettek, kiderült, hogy majdnem mindenkinek így kezdődik a sztorija. És pingpongtörténetek vannak, hogy egyik orvostól küldték a másikhoz, tök mással kezelték, és így tovább – és ezen annyira felidegesítettem magam, hogy eldöntöttem, én erről írok, hogy mással ne fordulhasson elő. Hogy állítsak egy példát, hogy oda kell figyelni nagyon, mert az orvos nem mindig figyel oda. Így jött az ötlet, és elképesztő az utóélete: sokan elmennek orvoshoz, és volt olyan is köztük, akinek így fedezték fel a betegségét. Volt, aki mondta, hogy nekem ez a brandem. Pedig ezerféle dologgal foglalkozom, sok mindenről írok. De az, hogy ez segítség lehet másoknak, akkora dopping, meg akkora visszaigazolás, hogy ha valakinek én vagyok a rákos lány, hát legyek. Volt sorstárs is, aki beszólt, hogy én miért írok ennyit erről, ő is tudna regélni napestig a kemójáról. Azért, mert szükség van rá, nincsen ebben semmi hókuszpókusz. Az emberek azt gondolják, hogy amiről nem beszélünk, az olyan, mint hogyha nem is lenne. Persze én is elfordíthatom a fejem, de amikor nagyon erősek voltak a tünetek, akkor hiába mondtam, hogy nincs semmi baj. És ha vissza kell pörgetni az időt akár tíz vagy húsz évre is, akkor ez annyira bele volt kódolva. Jó nagy meló volt, de megcsináltam magamnak ezt a végstádiumot.

Mi – és ki – kell a gyógyuláshoz?
Lelkileg is meg kell gyógyulni és bele kell rakni a munkát, de aki azt mondja, hogy csak úgy lehet, vagy akik szerint csak az Istenhez kell imádkozni, és hülyék az orvosok, azzal nem tudok egyetérteni. Van nagyon vallásos ismerősöm, aki mondta, hogy ő nagyon sokat imádkozott értem és az mentett meg, és nem vonom kétségbe a hitét, de azért én elmentem a biztonság kedvéért a kemóra meg a sugárra. Azért volt nekem mázlim az orvosommal, mert ő azt mondta nekem, hogy ő ideadja a kezeléseket meg megműt, de ha én nem teszem mellé a magamét, nem keresem meg az okát, és én azt nem gyógyítom, akkor jövőre ugyanitt találkozunk, mert vissza fog jönni. És igaza lett! Hogy a barátok ott voltak, már amennyire engedtem, az is nagyon sokat segített. Hogy a munkát ott tudtam hagyni, és egy újat felvenni, az a változás is nagyon kellett. Meg nagyon kell hinni. Vagy a Jóistenben, vagy saját magamban – szerintem a kettő egy és ugyanaz – és nagyon el kell tudni fogadni ezt a helyzetet, hogy nem tudtam járni, gyakorlatilag beszélni is alig, hogy a munkát is ott kellett hagyni öt hónapra, hogy nem tudjuk, mikor lesz vége, és hogy lehet, hogy az a vége, hogy nem gyógyulok meg és meghalok. Ez az elfogadás is kell – ami nem egyenlő a feladással –, hogy nem félek ettől, mert úgyis mindenki meghal. Nyilván az az ideális, ha ezzel nem harmincévesen kell szembenézni, de ha így alakult, és én is nagy felelőse vagyok ennek, akkor fogadjuk el.

Nem félsz humorizálni meg tabukról írni.
És a fekete humor még nincs is benne! Az egyetlen kérdés, amit nagyon utálok, az a „hogy vagy”. És tudom, hogy miért kérdezik és nagyon kedves, de úgy teszik fel, félve, hogy jaj, minden rendben van-e. Mi ezt úgy oldottuk meg a barátaimmal, hogy amikor volt kedvem, akkor mondtam magamtól, de ők tudták, hogy ne kérdezzék, ne erről beszéljünk, mert amikor benne vagy és nagyon nehéz, akkor ez tud segíteni, hogy merjünk vele hülyéskedni. Negyvenkilósan, kerekesszékkel nyilván ki kellett engem szolgálni, én meg ezt kihasználtam egy idő után. És mindig ezzel húzták az agyam, hogy már megint bevetettem a „rákos kártyát”, és fél évvel a gyógyulásom után a születésnapomra megkaptam egy rendes kártyát, és rá van nyomtatva, hogy mire vagyok jogosult. Morbid, de csak így lehet felfogni, meg muszáj tudni röhögni magadon, muszáj az iróniát belevenni, mert egyébként beledöglesz. A tabukat is ki kell mondani. Hogy például mi van Wertheim-műtét után, hogy szexelsz? Nincs leírva sehol, nem tudod megkérdezni senkitől. És ha a férfidaganatokat veszed, mondjuk a hererákot, ott sem jobb a helyzet, sőt.
Forrás


Itt találhatóak még az említett Rúzs és Tükör történetekből: 
http://eviejolieka.blogger.hu/

Köszönjük a Recenziós példányt a Athenaeum Kiadónak! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése